Karcsai út - "Tele a fejük mondanivalóval"

Podhradská Lea a Miskolci Egyetemen végzett vizuális antropológia szakirányon. Diplomamunkája részeként dokumentumfilmet készített a dunaszerdahelyi Karcsai úti romatelep lakóiról.

A film készítőinek felvételei
A Karcsai út lakói
A film készítőinek felvételei

A Karcsai út című filmet szombaton (június 9.) vetítik a dunaszerdahelyi NFG klubban.

Karcsai út (2012) dokumentumfilm

Rendező: Podhradská Lea

Operatőr: Podhradská Lea

Vágó: Fulajtár Tibor

Segédoperatőr: Fulajtár Tibor, Tarr Kálmán

Film hossza: 40 min

Milyen előzményei voltak annak, hogy ezt a témát választottad egy dokumentumfilmhez?

Az, hogy romákkal dolgozzak, 2004-2005 óta foglalkoztat. Az első terepmunkákat, mint szociálpedagógus, a győri egyetemi éveim alatt végeztem. Első diplomamunkám keretein belül kutatást végeztem a Csallóköz nagy számban roma gyerekek által látogatott iskoláiban, ahol érintve a cigány tematikát, a nagyon érzékenyen kezelhető pedagógusi attitűdökre is kitértem. Nem volt elég. Nem éreztem, hogy mint családsegítő eleget tudnék tenni. Meg akartam mutatni, kik is ők valójában, miként látják önmagukat, illetve azokat, akik sokszor igencsak elhamarkodott véleményt formálnak róluk. Át akartam lépni ezeket a korlátokat, felvételiztem a Miskolci Egyetem kulturális antropológia szakára. Választásom az alkalmazott és vizuális szakirányra esett, tehát magára a dokumentumfilm-készítésre. Az itt következő évek főként a gyakorlati képzésről szóltak: folyamatos teremunkákon, kutatásokon vettem részt a borsodi kisfalvakban, elemeztem a terepen tapasztaltakat, interjúkat készítettem az ott élő cigányokkal, illetve a többségi társadalom velük együtt élő tagjaival. A film csak ezután következett. Mondhatni, addig, mint másodinas kullogott a terepmunka mögött.

Volt személyes tapasztalatod velük, ami a gyerekkortól kísér, tehát osztálytárs/szomszéd, ami alapján a pozitív vagy negatív előítélet kialakul az idők során?

Évekkel ezelőtt megkérdeztem magam, vajon mikor is történhetett az első személyes élményem a cigányokkal. Maga a cigány szóval úgy találkoztam, hogy nem is tudtam mi az, élő-e vagy élettelen, de kétség kívül tudtam, valami nem jót sejtet. Épp egy családi ismerősnél voltam, délután volt, én az udvaron voltam mezítláb. Bementem vizet kérni a „nénitől”, aki a „Jézusom, milyen koszos a lábad! Irány lábat mosni, mi vagy te, cigány gyerek?!„ mondattal üdvözölt. Öt éves lehettem. Nem értettem, mi az összefüggés, mivel azt sem tudtam, mi az, hogy cigány gyerek.  Később megkérdeztem anyukámat, ekkor ő nagyon mérges lett, hogy mire tanít a néni. Anyu szerint a cigány gyerek is olyan, mint én. Néha jobb, néha csintalanabb, de semmivel sem másabb. Én pedig hittem neki. Néhány hónappal később aztán találkoztam velük. Tél volt.  Épp a parkban voltunk, mikor Kati, épp aktuális barátnőm felszólított, hogy ne menjek közel a cigány gyerekekhez. Nem értettem, miért mondja ezt, de idősebb volt tőlem, és szót fogadtam neki. Majd jött néhány magyar gyerek, s elkezdtek dobálni hógolyóval. Kértem őket, hagyják abba, de nem figyeltek rám. Már a hóban feküdtem, csak tömték a ruhámba a havat, mikor a „koszos lábúak” egy igencsak megtermett tagja odajött hozzám és elkergette a fiúkat. Ezután már végképp nem értettem semmit. Volt az anyu, aki mérges volt a nénire, a néni, aki mérges volt rám meg a „koszos lábúakra”, „a koszos lábú”, aki megmentett engem. Valahogy így kezdődött el bennem az „én” és az „ők”, gyerek fejjel még felfoghatatlan érzése, a tudat, hogy rajtam kívül „más” gyerekek is vannak, akiket valami miatt nem úgy kezelnek, mint engem. Más bánásmódban részesülnek, másként jelennek meg egy közösségben, más a beszédmodoruk, a viselkedésük. Mégis hittem anyukámnak. Tudtam, hogy különbözöm tőlük, de megmondani nem tudtam, miért. Majd jött az iskola, és megértettem mindent.

A társadalom alapvetően negatívan áll hozzájuk, az egyének tetteit a közösségre vetítik. Ha a közelünkben vannak, akkor óvatosabbak vagyunk, és tartózkodunk, van bennünk egy alapvetően igazolhatatlan ellenszenv…

Sokszor találkozunk azzal a megfogalmazással, miszerint a cigányok lopnak. A cigány ellop egy biciklit, egy vasat az útról, amivel megkeresi a következő néhány napra a betevőjét. A másik ember kipakolja az államkasszát, amivel milliókat tesz zsebre. A cigány, ha tolvaj, rendszerint a “kisembertől” lop. A másik ember, ha lop, az államot rövidíti meg. Ezen is bosszankodik, de nem úgy látja az eseményeket, mintha az ő pénztárcájából csórtak volna. Ergo: a fejem homokba dugom stratégiát alkalmazva azt látja csak, amit akar. Tisztában vagyok vele, elfogadni nem fogadom el, de együtt tudok élni vele.

Mikor készültek a felvételek a filmhez?

2011 decembere és 2012 áprilisa között heti 2-3 alkalommal, alkalmanként 2-3 órára látogattam meg őket. Tekintettel arra, hogy maga a kutatási terület egy a fizikai értelemben vett körülhatárolt területen fekszik, a forgatás részben a telep kapuján belül és azon kívül, körülbelül 100-200 méteres távolságban történt.  A romatelep, kis terület lévén (kb. 30x60 méter), egy teljesen zárt közösséget alkot az ott élő, mintegy 500 fős cigány lakossággal. A lakók, függően azok magaviseletétől és fizetőképességétől, összkomfortos A-, illetve B-pavilonokban vannak elszállásolva. Többségben vannak a konténerlakások bérlői. A B-pavilon lakói közül a többség mintegy 8 éve él a telepen, az A-pavilon felépítésére azonban csak néhány éve került sor azzal a céllal, hogy mintegy mintát állítsanak a már ott élő cigányságnak.

Ravasz Józsefet is megpróbáltad szóra bírni?

Szerettem volna interjút készíteni a Romológiai Intézet vezetőjével, igen. Másfél hónap leforgása alatt közel húsz alkalommal próbáltam elérni Ravasz Józsefet telefonon. Minthogy a Romológiai Intézetnek se székhelye, se hivatalos telefonszáma nincs, ezért elérhetőségét hosszas kutatás után tudtam csak beszerezni, mert mind a Karcsai úton található „info tábla”, mind az informátorom által kapott telefonszám használaton kívül volt. Végül a városházán sikerült beszereznem egy működőképes telefonszámot, amin Ravasz Józsefet harmadik próbálkozás után elértem. Az első és egyben utolsó beszélgetésünk alkalmával szívesen vette a felkérést az interjúra, de hivatkozva az akkori választási körülményekre, kérte, hívjam őt vissza március közepén. Március 16-án tehát újra feltárcsáztam. A szám innentől kezdve két hétig nem élt. Ezek után még többször is próbálkoztam, sikertelenül, majd egy héttel a munkám leadása előtt feladtam. Számolok azzal, hogy meg fogják kérdezni, miért nem szólítottam meg, ugyanakkor megvan a joga arra, hogy azzal beszéljen, akivel szeretne. Másodsorban minden információt információnak veszek, és ekképp kezelek.

Visszatérve a családokhoz: hagytad, hogy ők maguk nyilvánuljanak meg, vagy voltak területek, amelyekre konkrétan rákérdeztél?

Az irányított interjú gyerekeknél lehetetlen volt, és igencsak szegényes. Görcsösen válaszolnak, nem fejtik ki a gondolataikat, holott látni, tele a fejük mondanivalóval. Így hagytam ezt, majd idővel elkezdtünk pletykálkodni, minek köszönhetően az ott megjelenő prostitúcióról, drogokról, uzsoráról egy-egy sztoriba burkolva meséltek. Ha megkérdeztem volna őket, vajon mit tudnak az ott megjelenő prostitúcióról, a válasz valószínűleg az lett volna: „van”. így azonban ők hozták fel a témát, mi által többet megtudtam, mintha ragaszkodtam volna az előre elképzelt sémához.

Mennyi idős gyerekekkel beszélgettél?
    
Változó. A gyerekek figyelemigénye hatalmas. A kicsi és nagy is produkálni szeretné magát, mindenki azt akarja, hogy szeresd, mindenki a kedvedben jár, így akarva akaratlanul szinte mindenkivel kapcsolatba kerülsz. Énekelnek, táncolnak neked, elvárják, hogy figyeld és értékeld a látottakat, mint minden egészséges gyerek.

Ezek alapján milyen különbségek vannak a között, ahogy kívülállóként mi látjuk az ő ottani életüket, és ahogy ők látják a magukét?

A telepen élő romák többsége magyar romaként identifikálja önmagát, a mindennapi szóhasználatban a magyar nyelvet használja, esetenként felváltva cigánnyal. Szlovák nyelvtudással főként csak az idősebb generáció rendelkezik, a kiskorúak nehezen, vagy egyáltalán nem beszélik a nyelvet. Szóhasználatukban ugyan keveredik a szlovák (ez a filmben is hallható), ám ez a jelenség nem újkeletű a környéken, hisz hasonlóképp jellemzi a felvidéki magyarság mindennapi szóhasználatát is. A Karcsai úti romatelepen csak többszöri visszatérésem után mutatkozott meg a csoporton belüli hierarchia és ezek ráhatása a csoport egyes tagjaira. A „valahova tartozás” érzése és szükséglete megköveteli a csoport íratlan törvényeinek feltétlen, mindenek fölötti elfogadását, akár a saját egyéniség feladása árán is. A serdülőkor látszólagos hiánya jellemzi a csoportot, a még gyermekkorban lévők felnőtt magatartása és érdeklődési köre keveredik a természetes gyermeki tudatlansággal, úgy hogy mindeközben elvárják tőlük, ugyanúgy egymástól is, hogy mindenkoron igazodjanak a csoporton belüli „farkastörvényekhez”. A közösséggel való teljes azonosulás, a szabad információ csere és áradat, a „pletyka” és annak megosztása a másikkal, a mindenkori összetartozást erősíti. Nem gondolom, hogy ők mindezek tudatában lennének, ahogy én sem tudom néha, mit, mikor, miért csinálok, ugyanakkor ez teszi őket egy csoport tagjává.

Említetted, hogy a gyerekek készek rengeteg információt felvenni, kíváncsiak és figyelnek. Hol alakulhat ki ez a törés, hogy mégis a társadalom peremére szorulnak, és úgy tartják róluk, hogy képtelenek beilleszkedni?

Az egyik oldalon van egy tízéves cigány gyerek, akinek mondjuk nincs keresnivalója a speciális iskolában, de mégis oda lett beíratva – meg lehet kérdezni, hogy miért – a másik oldalon pedig van a tízéves magyar gyerek. Ha összehasonlítjuk a kettőt, a magyar gyereknek van tárgyi tudása, alkalmazni nem tudja. A cigány gyerek abban nő fel, hogy látja a prostitúciót, uzsorát, és tud róla beszélni. Tízévesen tudja mi az, hogy transzvesztita. A cigány gyereknek ez a természetes, és nem arra gondol, hogy ez nem természetes. Abban nő fel, hogy ordibálás van körülötte, és ezt nem úgy fogja fel, hogy bántani akarják őt vagy valakit, hanem ez hozzátartozik. Tabu nélkül képesek beszélni bármilyen dologról, amiről más nem.

A városi testület már egy ideje hozott egy határozatot, hogy keres egy új partnert ez ügyben, de eddig ez nem történt meg. Vannak konkrét terveid, hogy ebbe a folyamatba belépj?

Vannak, persze. Azok mindig vannak. Ugyanakkor tervezgetni nem elég, hogy az ötleteid megvalósítsd, ahhoz pénz is kell, és olyan emberek, akik elsődleges célja nem profitálni a nyomorukból. Sajnos ez mindenhol egy elég kényes téma. Próbálok a józan eszemre hallgatni, és ekképp alakítani a kapcsolataim. És igen, a későbbiekben is szeretnék velük foglalkozni, máig kijárok hozzájuk, nem is tudnám megtenni, hogy nem.

További tervek a filmmel kapcsolatban?

A vetítés után elindítom útjára, fesztiváloztatni, ahogy mondani szokták.

SzT - Paraméter

Hozzászólások

De aranyosak a gyerekek a foton!

Karcsai út (2012) dokumentumfilm  online nem megtekintheto vagy hozzáférheto?

  hozzászólás