Eurovíziós JAJverseny

Nem egy ország azért is mondott búcsút a rendezvénynek, mert aránytalanul drága volt, nem termelt elég profitot. Mégis olyan értelmű a píárja máig, mintha ez egy presztízsértékű valami volna: Európa legnagyobb zenei versenye. Ahol nagy dolog énekelni. Tessék nekem felsorolni az utóbbi 30 évfolyamból 15 olyan szerzőt és/vagy előadót, aki e versennyel kapcsolatban hosszabb távon nem egyszerűen színvonalas, hanem meghatározó egyénisége lett és maradt az európai (ugyebár EUROvízió), vagy saját nemzete zenei történéseinek! Akinek sikerül, jutalmul (büntetésből) megnézheti, meghallgathatja az idei évfolyamot.

Már, ha a körülmények engedik. Én ugyan tapasztalataim alapján igyekszem nézőként, hallgatóként kimaradni ebből, de most a szerkesztőség felhívta rá a figyelmem, milyen botrányos volt az  első magyar forduló közvetítése...

Hát, hangtechnikai hibák bárhol, bármikor előfordulhatnak a legjobbakkal is, ezt minden aktív zenész és hangmérnök tudja. Ilyen „neves” alkalmakkor ezek rettenetesen kellemetlenek, de legtöbbször ma már nem humán tényező eredményei, hanem valamilyen hardver vagy szoftverhiba okoz lapszust. (Fagyott már le több próba folyamán programozott, addig tökéletes működő, 84 sávos színpadi beállítása az egyik legdrágább digitális keverőnek Magyarországon 2007-ben beolvasási hiba miatt... Az „Év hangmérnöke” állt a pult mögött ártatlanul három angol rendszermérnökkel és a fesztivál felszerelésének technikai felelősével, ami nem egy műkedvelő gárda...) Megesik, mint molnárleány a liszteszsákon... Na de azért ez a fokozottan közszolgál(l)ati intézmény saját profizmusáról munkájáról állít ki bizonyítványt, amikor ilyesmi történik a tévében. Hacsak nem valami eddig még ki nem penderített, megbúvó libsi hangtechnikus provokációjáról van szó, aki mindenáron el akarja veszteni az állását és a nehezen felépített szakmai jóhírét... (Elárulom, biztosan nem.) S mivel az Eurovízión nem egy 84 sávon kevert élő buliról van szó, hanem félplayback akcióról, még érthetetlenebb a bibi.

Persze, rosszindulatú lennék, ha a második fordulóban már nem lett volna baki. De volt: Veress Mónika esetében vagy nem működött, vagy eszébe sem jutott valakinek (senkinek) egy deesser nevű dobozt, illetve plugint bekapcsolni, hogy ne sziszegjen annyira a bevezető részben az ének és a levegővétel. A Sophistic egyik mikrofonja a háromból alig szólt. Nem mintha túlzottan megviselt volna a vocoderrel agyonálcázott énekhang hiánya... Csak gondoltam szólok... Ha valaki nem hallotta volna... Azért, mert nem is hallotta.

Viszont ha már a technikánál tartunk, a producerek és hangmérnökök (nem feltétlenül azonos minden esetben) végezték a legtöbb becsületes munkát. A stúdiókban. Előzőleg. Ízlések és pofonok ugyebár, mégis a felvételekkel volt a legkevesebb gond.

Engem azonban leginkább a zene, a szöveg és az előadás izgat. Fel. De már nem. A zene évtizedek óta kizavar a szobából. Időnként azért fülelni szoktam, hátha akad valami, ami kifejezné az ország, nemzet jellegét, de ha van is, ritkán jó. Most „hivatalból” belejutuboztam az első forduló dalaiba, hát egyikre se emlékszem. Illetve Pély Barnáéra annyiban, hogy annak volt egy ilyen „etno” jellegű felhangja kiváló hegedüléssel. Tolvainál a második fordulóban ugyan a kétsornyi dorombozást micsoda csoda indokolta azon kívül, hogy valami magyarost kellett beletenni megkülönböztetésképpen, ha már az egész produkció nem akar végképp magyaros lenni? Örök kérdés marad.

Ha eddig moderáltam magam, akkor most elnézést kérek a fehér csipkés lelkűektől, de már minden indokolatlan visszafogottság nélkül, ohne pardon meg kell kérdeznem: a sophisticált hölgyekben ugyan kinek a kicsodáját / micsodáját tisztelhetjük itten? Merthogy ezzel az énekléssel még e ciki helyütt is, e mezőnyben megjelenni, csak úgy, valami nélkül lehetetlen lett volna...

A dühroham utáni röhögőgörcs a magukból totálisan hülyét csináló Király testvéreknél kapott el. The Kiralys – anyám, borogass! Linda kezében ha más ugyanúgy áll (s csak annyira tud bánni vele), mint az a szerencsétlen Ibanez basszusgitár, akkor reszkessetek, hímnemű egyedek! A két csávó csukladozó nyögése meg Győzike szájbőgőzésére emlékeztetett, ami szintén nem pozitív előjelű tény, kedvem lett volna orvosért kiáltani, nehogy má’ élő adásban megfulladjanak.

Bár a második kört élőben néztem alig pár órája, dettó nem jut eszembe egyetlen dallam sem. Dalverseny lévén – kellemetlen. Ha a néhai ikonikus (az Erdős Péter-korszak ikonja), Csepregi Évával fémjelezhető, gagyi, de vitathatatlanul slágergyáros Neoton Família – amely minden kritika és ideologikus ellenérzés ellenére tudott élőben zenélni – e dalokból válogatott volna a lemezére (minden jól tejelő válogatáslemezt ők készítettek annak idején, hála Erdősnek), akkor az a lemez üres maradt volna, akár az államkassza... Az asszony szerint (de ne írjam meg, dehogynem írom meg) az eurovíziós közvetítés jingle-je volt az est legfülbemászóbb dallama. Hiába, az én feleségem! :))

Kiöregedett, épp nem aktív, azaz szobamuzsikusként nem lenne túl szimpi tőlem aprólékosan és tüzetesen ócsárolni az egyébként valóban jellegtelen dalokat (savanyú a szőlő? – kérdeznék a fórumtrollok – nem savanyú: penészes, wazze). Nem elemzem hát részletesen a hangszereléseket sem. De az elektronikus stílusoknál kevés kivétellel előregyártott sample- és groovebankokra emlékeztettek a „szőnyegek”, ne legyen igazam...

Szövegileg ismét csak Pély ragadt meg, viszont elsősorban azért, mert Open Your Heart címmel már csak az ír dalt, aki paródiát készít erről a frázis- és kliséhalmazról (ez most nem ilyen), vagy az, akinek az égegyadta világon semmilyen ötlete és mondanivalója nincs, következésképpen ne tegyen úgy, mint akinek van, hiszen akkor átver bennünket... („Az életed tényleg túl nagy ár”, „indulj hát”, „hangok a szívekért” – ilyenekkel teszi tönkre a refrén a verzéket... ) Annál dühítőbb a dolog, mert olyan előadóról van szó, akit bár nem szeretek, de nagyképűség lenne nem meghajolni szakmai tudása előtt. Inkább zsűrizhetne. (Vagy énekeljen jazz standardeket vendégként, az nagyon megy neki.) Általában a leggyengébb láncszemnek a magyar (az angolt hiányos nyelvtudásom miatt nem korholom teljes erőből) dalszövegek bizonyultak frázistengereikkel és ragrím-óceánjaikkal.

Apropó zsűri. Én nem kétlem, hogy Csiszárnak jobb a zenei ízlése, mint a Duna Kívánságkosara nézőinek. S hogy Rákay Philip személyében kellett valaki, aki megmutatja, milyen is ma az MTVA szellemisége. (Sikoly a köbön.) Vajon a párttitkár elvtárs helyett volt jelen? Mindenesetre Szíjjártó sem mondott volna okosabbakat... Nade nade, azaz, hogy mi közük a zenéhez, szöveghez, előadáshoz? Ezen a szinten! Wolf Kati és Rakonczai Viktor legalább zenészek, oké, de nehogy má’ dehogy, azaz, hogy érdemeik elismerése mellett mégsem természetes autoritásai a szakmának. Rakonczai szerint pölö a sláger ne legyen behízelgő. Szóval ne legyen sláger??? Az általános és a Rakonczai által kimondottan elvárt trend az volt, hogy mindenki a lehető legkommerszebb módon csomagolja a csomagolni valóját, már ha vót nekije ollyannya. Tiszta szerencse, hogy Rúzsa Magdi pár évvel ezelőtti Aprócska Bluesát nem Rakonczai hangszerelte ízléstelen, pénzhajhász „radioversion” elvek szerint.

Ezen a szinten talán tekintély Rakonczai, csak ez nem az a szint, amelyik elvárható lenne. Ahhoz, hogy egy nemzeti közszolgálati adó ezt a szintet nyomassa Európa(ra) felé mint az országot reprezentáló kulturális értéket.

Miközben a Birta Mikik, Babos Gyulák, Lukács Peták, Alapi Istvánok, Banai Szilárdok, Borlai Gergők, Mohai Tamások, Tornóczky Ferencek, Kaltenecker Zsoltok, Fehér Gézák,  hogy a Kőbányai Zenei Stúdió és a Kodolányi János Főiskola Művészeti Tanszékének oktatóit és diákfelhozatalát ne is említsük, s ne említsük az ún. komolyzenei képzést nyújtó intézményeken oktató tanári és tanulógárdát, a szakma médiákban ritkán feltűnő krémjét stb., szóval miközben ők nemzetközi hírük és általános szakmai elismertségük ellenére vagy – jobb esetben –  egyre kisebb színpadokra vagy kocsmákba szorultak, vagy egész egyszerűen abba a pozícióba, hogy a vájtfülűeken kívül itthon nem ismerjük őket... Anyagi megbecsülésükről meg aztán végképp méltatlan lenne éppen itt értekezni. Hát nem a közszolgálati tévé- és rádióadók dolga lenne elsősorban, hogy vitathatatlan értékeket képviselő művészek által olyan színvonallal reprezentálják a magyar kultúrát, amely valóban a nemzet és az ország szintjén lenne vállalható és irányt mutató egyfelől a nemzet, másfelől pedig a külföld felé?! 

Megválaszolom: DE!

Azzal, hogy az Eurovíziós Dalverseny magyar válogatói nem erről szólnak, mert erről nem szólhatnak, sokat mondanak arról, miről is szólnak valójában.

Persze, ez a fesztivál már úgy, ahogyan van, évek óta alkalmatlan a magyar zene bel- és külföldi képviseletére. Elég megnézni, kik neveznek / nyomulnak itt... Komolyabb nevek max. megélhetési célból bukkannak fel... Ne is várjuk hát el a magyar zene képviseletét. De akkor mit várjunk el? A bevételen kívül...

Hazabeszéd(féle): Semmi bajom a Gyurcsík gyerekkel. Szemtelenül aranyos, kedves, nem hamis (a többiek sem annyira, amióta léteznek ún. real time voice correct, ill. autotune kütyük), tehetséges is, kellemes a hangorgánuma, az egyik nagyapámat szintén Gyurcsíknak hívták, ráadásul a „mi kutyánk kölyke”: szlovákiai magyar. Szavazzunk rá! Oké. Legyünk patrióták!

De azért – ahogyan mifelénk mongyák a muzsikusok – „öcsém, ide bökőt, hogy tutira kiénekli maj’ a szemit is” mondjuk Caramell (dalszövege dettó gagyi, és az LGT után „nem adom fel” refrént írni nagyon izé), vagy épp Pély (tudom, szintén kodolányis...), vagy Tóth Gabi, Király Linda meg aztán vitán felül, de még Kállay-Saunders is lenyávogja a színpadról. Akit, ha jól látom, az a Lee Olivér kísér gitáron, amelyik már most jobb, mint Kállay valaha lesz, lásd (hallgasd) pl.: itt. http://www.youtube.com/watch?v=PRmCEveZwP8 Minimum azért, hogy lásd, mi létezik a konzum rétegen kívün. Ha nem ő volt az, bocs, az istennek se vette a kamera közelről, mer’ minek..., a zenész csak élő díszletnek való a képernyőre...

Nem feltétlen jó az sem, ha egy „zenei” műsorból valóságshowt kreálnak. Ebbe a hibába szokott esni legújabban számos tehetségkutató produkció. Átlép egy – üzleti – határt, ahonnan már nem a zene, nem a dalok jelentik a lényeget. Az ilyen valóságshowkkal persze csak annyi bajunk lehet, hogy ez se nem igazán show, se nem valóság. Amíg azonban ezt a pénzéhes (tudjuk, karvalytőke, globálkapitalizmus stb.) kereskedelmi csatornák művelik, az az ő bajuk, na meg a nézőké. De amint ezt adóforintokkal bélelik a köztévében, változik a leányzó (hang?)fekvése... Ahogyan beszédes, a külföldiekkel mennyire összetéveszthető gárda tüctüccöl majd angolul a minden tekintetben európai (!!!) Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban...

Nem kell velem egyetérteni, kettőt se, lehet engem szidni, viszont nem tilos végiggondolni, vajon az angolokat miért nem a Deep Purple vagy David Gilmour dalai képviselik, a szlovákokat miért nem Marian Varga szerzeményei, a cseheket miért nem a Pražský Výběr II., a franciákat miért nem Bireli Lagrene... Hogy csak az ismertebb, példányszámokat, azaz a teljesítmény mellett üzleti sikert szintén pordukáló neveket soroljam.