Ne láss, ne hallj, de beszélj

A szlovák és a román ellenállásnak egyetlen, közös oka van: a félelem a magyar területi autonómiától, pontosabban attól, hogy a magyar területi autonómia előbb-utóbb szakadáshoz vezetne. Lehet mondani, hogy ez a félelem irracionális, de akkor a hasonlóan irracionális magyar diplomáciai beszédmód nem alkalmas az eloszlatására. Annál kevésbé, mert Koszovó nemzetközi elismerése – mármint a többség részéről – önmagában is okot ad rá, Magyarországon pedig magas kormányzati szinten gondoskodnak róla, hogy a gyanú ne aludjon el.

Nem lehet ugyanis azt mondani, hogy a szlovák, a román (spanyol, ciprusi, görög, kínai stb.) kormány minden ok nélkül berzenkedik Koszovó függetlensége ellen. A nemzetközi jogban a gyarmatbirodalmak felbomlása óta az „uti possidetis” („ahogy éppen birtokoljátok”) elvét követik az új államok létrejöttekor. Vagyis az új államok a függetlenség előtti határok között helyezkednek el. Ez a föderális kommunista országok felbomlásakor azt jelentette, hogy a szuverén rangot az addigi tagköztársaságok kapták meg, az alacsonyabb szintű egységek – autonóm köztársaságok, autonóm tartományok, területek, megyék – nem. Horvátország, Szlovákia, Grúzia lehetett független állam, Transznyisztria, Dél-Oszétia, Koszovó nem. Akármilyen mesterségesek, igazságtalanok, értelmetlenek voltak sok helyütt a régi határok, még mindig ez volt a felbontás legbiztonságosabb módja, nemzeti önrendelkezés ide vagy oda.

Koszovó esetében irtózatos etnikai tisztogatások, rengeteg vérontás, masszív NATO-beavatkozás és a kibontakozás keserves évei után a térségben diktáló hatalmak azt látták ésszerű kiútnak, ha most az egyszer felrúgják a szabályt. De a nemzetközi jogban nincs „most az egyszer”, a precedens, az precedens. Nem lehet nem hivatkozni rá. Magyarország három szomszédja – tekintet nélkül kormánya összetételére – már 2008-ban, a koszovói függetlenség kikiáltásakor olyan álláspontot vett fel, amely eltér a többségi közmegegyezéstől, mondhatni, Európában rendhagyó. Most pedig, a hágai döntés után igazolva látta idegességét.

Ismerős helyzet? Talán, egyeseknek. Másoknak akkor sem, ha a szemüket veri ki. Az ottlakás nélküli kettős állampolgárság törvénybe iktatásával Magyarország úgyszintén egy rendhagyó kisebbséghez csatlakozott. A világban általánosan és az idevágó európai egyezményben is a Nottebohm-elvet, azaz a tényleges állampolgárság elvét követik: tehát hogy az embert hagyománya, érdekei (állampolgári jogok és kötelezettségei), tevékenysége (munka, vállalkozás), családja, a közeljövőt illető szándékai és az, amit az „establishment” szóval jelölnek (meggyökeresedett, beágyazódott volta) – szóval mindez jobban köti-e X országhoz, mint bármely másikhoz. Ebből következik, hogy nincs „annyi állampolgárság, ahány identitás”, amint Semjén Zsolt, a nemzetpolitikáért és az annak alárendelt külpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes hiszi. George Jonas, magyar származású kanadai író és publicista mondja: a kettős állampolgárság önellentmondás, annyi értelme van, mint a nyugati világban a poligámiának.

A legtöbb ország törvényeiben – Orbán Viktor téved, a szlovák törvényben is – adott időtartamú letelepedettséghez kötik a helyi állampolgárság megadását. Nincs olyan, hogy X állam polgára vagyok, ott is élek, amióta az eszemet tudom, de egy idő után kérek hozzá még állampolgárságot, és attól fogva a bal zsebemből előhúzhatom Y állam útlevelét, mert az nekem jobban tetszik. Illetve volt már eddig is: például Dél-Oszétiában.

A magyar diplomácia – melynek, mint tudjuk, immár csak a kész döntésekről való tájékoztatás a dolga – szívesen hivatkozott arra, hogy a szerbeknek és a románoknak semmi bajuk nem volt az ilyesfajta kettős állampolgársággal. Persze, hogy nem volt, hiszen ők is kivételek: A szerbek reguláris hadsereggel és szabadcsapatokkal, háborús bűnökkel és saját országuk kivéreztetésével igyekeztek felülbírálni az uti possidetis elvét, miáltal jó időre ők lettek Európa páriái. Az állampolgárság szabályozása náluk ebből a dicső nemzetegyesítő korból maradt meg. A románok Brüsszel béketűrését próbálgatva próbálják az országba vonzani határon túli nemzettestvéreiket a schengeni határon túlról – amivel egyébként ugyanúgy csökkentik a romániai magyarok százalékarányát, mint ahogy a magyar állampolgársági törvénynek lehet ilyen kihatása. Lehet, hogy nekik éppen ezért nincs kifogásuk a magyar törvény ellen, de vagy tudatlanságból, vagy ugyanilyen lapítási taktika jegyében a magyar kormánynak sincs kifogása a román ellen, pedig nemzeti alapon nagyon is lehetne.

A Koszovó-ügy eretnekséghez képest az ottlakás nélküli kettős állampolgárság vállalása annyiban rosszabb, hogy a magyar álláspont politikailag és jogilag is kisebbségben van. A budapesti politikusokat a hágai döntés fogadtatása egy percre fölrezzenthette volna az önhipnózisból: a románok és a szerbek nem azért bólintottak rá a magyar kettős állampolgárságra, mert az megfelel az általános normáknak, és ők elismerték igazunkat. Hanem kőkemény nemzeti érdekből, ami akár ellentétes is lehet a miénkkel, és nem felel meg az általános normáknak. Persze egy jó magyar politikust nem rezzenti föl semmi, nem hall, újságot sem olvas. Siket, de nem néma, mint az említett Semjén Zsolt is, aki a hágai döntés másnapján Tusnádfürdőn, a Kárpát-medencei Autonómia Tanács kihelyezett ülésén bravúros diplomáciai időzítéssel leszögezte, hogy ha már megvolt a nemzet „közjogi egyesítése” a kettős állampolgárság révén, a cél az autonómia.

Úgy képzeli tehát, hogy például Romániában a magyar állampolgároknak saját etnikai pártjuk kiharcolná az autonómiát. Szólok: nem fog menni. Nincs állam, amelyik hajlandó így működni. Még kivételesen se.