A Fidesz-kétharmad dilemmái

Polémia kezdődött arról, milyen hatást gyakorolna közhatalmi rendszerünk (általában a demokrácia) minőségére, ha a törvényhozás létszámának minimum 66,66666 százaléka a Fidesz-vezetésű jobboldal markában lenne, ami jelenleg reális opciónak veendő. E sorok írója úttörőnek tekintheti magát a fenti kurrens téma kitárgyalásában: majdnem két éve, hogy terjedelmes elemzésben vizsgálta a dolgot, s az ott leírtakat ma is vállalhatónak gondolja. Önmagát ismételni nemigen szándékozik, helyette felvetne pár új szempontot.

Időközben ugyanis pozitív és negatív oldalról egyaránt bizonyos hisztérikus/euforikus várakozás gerjesztődött a fenti lehetőséggel kapcsolatban. Orbán Viktor eddig nemigen volt bőbeszédű a kétharmadot igénylő alkotmányozási-rendszermódosítási terveinek apropóján. Sokat idézett nyilatkozatában pedig túlbuzgó híveinek feltüzelése helyett a vele szemben ellenséges vagy kétkedő polgárokat nyugtatgatta: nem akar a parlamentáris szisztéma helyett elnöki köztársaságot. Miért ez a visszafogottság?

Nem utolsósorban bizonyára azért is, mivel a Fidesz-elnök ráérezhetett: a kétharmad legalább annyi (ha nem több) felelősség, mint amennyi lehetőség.

*

A rendszerváltással létrejött rezsim elmúlt húsz évében a kétharmados, de az öt ciklusból négyben még a feles többségű hatalomgyakorlás sarának terhe is megoszlott különböző tényezők viszonylatában. Ami művészi szintre emelte az alibi-teremtő felelősség-áthárítást. A hatályos közjogot a Kerekasztal pártközi csatái után '90-ben egy MDF-SZDSZ nagypárti paktum tette befejezetté. Antall Józsefnek még feles többsége is csak kétes és bizonytalan, belharcoktól gyötört pártszövetségesek (pl. kisgazdák) révén volt meg.

Horn Gyulának ugyan koalíciós társa révén meglett a kétharmada, de gyakorlatilag semmire nem ment vele. Amire nagyon kellett volna (az önkormányzatok, a közigazgatás átfogó reformja), arra eleve nem is igen próbálta használni, amire pedig esetleg szerette volna (pártjának önérdekét szolgáló hatalomkoncentráció), azt az SZDSZ nem engedte.

Az első Orbán-kormány a konszenzuális-gesztusalapú demokráciamodell többségelvűre cserélésével az esélyét is meggátolta, hogy rendszerkorrekciós nagyságú kétharmados döntések szülessenek. A balliberális kormányzás utóbbi nyolc évéről pedig az olvasó talán nem is szorul emlékezetfrissítésre.

Valami közös ebben a húsz évben. Az összes kormányfő (és legnagyobb kormányerő) hivatkozhatott arra: amit csinál és/vagy amit nem csinálhat, annak oka a renitens szövetséges, a destruktív ellenzék, plusz egyéb összeesküvés-elméleti szabotőrök, stb. Antall, mikor pártjának militánsai "igazi rendszerváltást" követeltek, mondhatta: sajna a kormányozhatóság érdekében a liberálisokkal összehozott paktum alkotmányos sodorvonal tekintetében megkötötte a kezét. ("Tetszettek volna forradalmat csinálni!") Horn a Bokros-csomag szociális, és a Tocsik-ügy morális terhének jelentős hányadát áttolhatta a "népnyúzó karvalytőkés" SZDSZ térfelére.

Orbán a Fidesz-éra korrupciós balhéinak politikai árát javarészt ugyanígy ráverte Torgyán pártjára. Hasonló taktikát követett sok vonatkozásban Medgyessy Péter is. A Gyurcsány-korszakban a helyhatósági reformfolyamat ügyében a kormányoldal a Fideszre, az egészségügy-finanszírozást átalakító fura hibridmodell defektjei miatt pedig az MSZP és az SZDSZ egymásra mutogathatott.

A kétharmados Orbán-kormányzásnak annyi előnye biztos volna, hogy ez a játék tovább nem űzhető. Nem lehetne a közjogi és közhatalmi cselekvés vélt vagy valós ficamaiért bűnbakokat kreálni. Mindenért, ami hatalmilag történik, jó és rossz értelemben egyaránt a Fidesz vinné el a balhét. Nincs többé koalíciós és/vagy parlamenti erőviszonyokra kibúvóként való hivatkozás.

*

Hogy az ilyen túlhatalom fenti jótéteményeinek vannak mellékhatásai? Persze. Csakhogy a Fidesz jó, ha belátja: ezen mellékhatások közép- és hosszú távon legalább annyira sújthatják azt, aki a hatalmi eszközeit túlzásba esve alkalmazza, mint azt, aki ennek hatását kezdetben elszenvedi.

Látszólag mi sem egyszerűbb, mint a népszerűtlen strukturális reformok helyett (vagy mellett) átírni a média- és sajtótörvényt, a rendvédelmet, az igazságszolgáltatást, a választást szabályozó paragrafusokat, illetve azokhoz hozzáigazítani az alkotmányt. Meg lehet próbálni udvari cselédkrónikává zülleszteni a nyilvánosságot, vazallus magánhadsereggé a bűnüldözést, a népuralom gúnyrajzává a kampányt, erkölcsi csendőrséggé az oktatást. Na igen, és utána mi lesz?

Érdemes tudni, hogy amennyiben van ilyen szándék a Fidesz megfogyatkozott radikális szárnyában (illetve egyes politikusaiban), az pusztán a törvények betűjének felülírásával nem sikerülhet. Még a demokráciát véresen felszámoló (illetve a létrejöttét gátolni akaró) önkényuralmak törvényhelyeiben sem lelhetünk olyan bekezdéseket, hogy ezek végcélja (s nem is pusztán eszköze) a nyílt, terrorisztikus, kizárólagos pártállami uralom. 

A diktatúrák alkotmányainak betűje nem az irritáló pártprivilégiumokról, hanem a nép jogairól szól. Ahhoz, hogy a totalitarizmus (vagy akár az autokrácia) működhessen, az önmaga által felállított játékszabályokat is lábbal kell tipornia. A Magyar Népköztársaságban semmiféle egyértelmű paragrafus nem tiltotta, hogy valaki nyilvánosság előtt bírálja Kádár Jánost. Valójában ezt még zárt taggyűlésen sem lehetett. A diktatúra nem másfajta törvényeket, hanem de facto törvénytelenséget, a jogon kívüliség fázisába lépést jelenti.

Akkor pedig a demokráciára különösen igaz, hogy lehet ugyan a törvényeket a számbeli fölénnyel visszaélve a szájízemnek megfelelően szerkesztgetni, de azoknak formailag demokratikusnak kell maradniuk. Tehát csak úgy eredményezik a jogtalanság, a szándékoltan irreverzibilis önkény állapotát, ha szellemüket (és gyakorlati végrehajtásukat) eltérítik a betűjüktől. Vagyis, ha a Fidesz önös pártérdek szolgálatába állítaná az alkotmányt, célja pedig az, hogy önmagát leválthatatlanná teszi, akkor így kell eljárnia.

Hisz a társadalom helyett csak (vagy főként) egy bizonyos pártot szolgáló jogalkalmazás úgy lehet stabil, ha a vezetés tudja - és akarja - is garantálni, hogy eme gyakorlatot soha, de az ő életükben biztos nem lehet velük szemben is alkalmazni. Márpedig ezt kizárólag diktatórikus - vagy minimum tekintélyuralmi - agresszióval lehet tutira venni.

Ebből következően az alkotmány (és a kulcstörvények) tudatosan rosszhiszeműen, hatalmi célokért való módosítása csak akkor ésszerű a Fidesznek, ha azt is képes levajazni, hogy minimum húsz-huszonöt évig ne lehessen őket elmozdítani. Ez egyrészt képtelenség, másrészt komolyan amúgy is csak a fanatikus Orbán-fóbiások és Orbán legelvakultabb, bigott hívei gondolhatják, maga Orbán nem.

*

Nézzük, hát mi történik akkor, ha a Fidesz az uralkodás bűvöletében durván és nyersen belenyúl a Köztársaság alapzatába, utána pedig egy vagy két ciklus múlva lecseréli őket a nép. Egy biztos: Orbán abból jól nem tud kikeveredni. Ha rajtuk csattan a saját kancsukájuk, az már nem lesz nekik annyira vidám. Amennyiben nem akarják visszakapni bosszúszomjas riválisaiktól azt, amit ők is elkövettek, egy dolgot tehetnek. Alázatos önkritikát gyakorolva kérhetik az új hatalmat, ne csinálja azt velük, amit ők fordított helyzetben megtettek.

Ennél is csúfosabb leiskolázás, ha pont a csak szimpla feles többséggel rendelkező utódaik kérik tőlük: kétharmadosban legyenek már szívesek megszavazni önnön alkotmány- és törvénymódosításaik kiradírozását, nehogy már kísértésbe essenek, s ágyelőt csináljanak a narancsszínű bundájukból. Csak úgy, a hecc kedvéért.

Számos egyéb ok is van, amiért nem éri meg a kétharmados fölényt a demokrácia szempontjából kontraproduktív, öncélú módon, flottatüntetési-erőfitogtatási céllal használni. Ha kiüresítik és/vagy megszállják, pártjuk kizárólagos zsákmányterületének tekintik azon hatalmi intézményeket, melyek fék/ellensúly szerepet töltenek be, azzal arra ösztökélik ellenzéküket, hogy a konvencionális út helyett a rendszer perifériájának harcmodorában tusakodjanak vele.

Ez nem csupán a balközép szocialistákat tolja az utcai nyomásgyakorlás, a demagóg népszavazások/népi kezdeményezések, az irracionális sérelem- és panaszkultúrán alapuló civil rezisztencia, a közvetlen demokrácia illúziója, a tendenciózus, politikailag manipulált vadsztrájkok irányába. De a Jobbik képében parlamenti erővé váló nemzeti fundamentalizmus fékezetten habzó szájú, fontolva/kódoltan uszító szélsőségesei sem kapnak sanszot, hogy a demokratikus robotolás gépezetébe kerülve lecsillapodjanak.

A pluralista mozgástér szűkítése a szavazófülkétől a földalatti politikai okkultizmus felé tol mindenkit, aki elégedetlen a rendszerrel. Ha a felgyülemlett gőz nem vezethető le törvényesen, akkor robbanás töri darabokra a politikai felépítményt.

Viszont szerintem ez horror-fikció, beteljesületlen előfeltevés marad. Mivel Orbán és pártja jól tudja: a nyugati típusú fejlődés hazánkban mellékvágányra terelhető, de nem siklatható ki. Társadalmunk főárama a politikai önkényt a kádárizmusban is csak addig tűrte el, míg államilag garantált relatív jóléttel kompenzálták azt. Nos, az utóbbi húsz év bebizonyította: ez a fajta, a paternalista zsarnokságot a tömegek felé legitimálni akaró szociális állam fenntarthatatlan. Tehát ha valaki úgy próbálja megnyirbálni a cirkuszt (a szabadságot), hogy nem tudja helyette a kenyeret (jólétet) gyarapítani, eleve kudarcra ítéltetett.

Annak, hogy a baloldal - szégyenteljes liberális asszisztenciával - féktelen osztogatással leürítette a kasszát, egyetlen pozitív hozadéka van. Bealkonyult a polgárok kiskorúsítására törekvő etatizmusnak, nem lehet hitelből, adózabrálásból rekvirált pénzekkel betömni senki pofáját. Legalábbis súlyos következmények nélkül biztos nem.

Nyilván történni fog rengeteg olyasféle a Fidesz-kétharmad révén, ami nincs ínyére egy magunkfajta szabadgondolkodónak. Előfordulhat, hogy ebben-abban tovább romlik a demokrácia amúgy sem egetverő minősége. Ugyanakkor momentán nagyobb esélyt adunk arra, hogy a Fidesz néhány hajtűkanyar után rádöbben: a minősített többség (csakúgy, akár általában az állam, mint olyan), nem omnipotens csodafegyver, hanem gyarló elmék által kifejlesztett célszerszám. Amivel nem érdemes összevissza hadonászni, mert a végén magunkat szúrjuk tökön vele.

Papp László Tamás, www.hirszerzo.hu