Dušan Kováč: Nem látok egyetlen szlovák vagy magyar államférfit sem

– Ezt a kérdést a politológusoknak, s még inkább a polgároknak kellene feltennie, mert leginkább ők hivatottak erre válaszolni. Történészként annyit mondhatok: nem először történik meg a közép-kelet-európai országokban, hogy politikai megfontolásból, talán új támogatók megnyerése érdekében, áltörténelmi vagy vonzónak ítélt témát vetnek fel. A tisztességes történésznek ilyenkor kutyakötelessége megszólalni, s figyelmeztetni a politikust, hogy amit állít, az nem korrekt. A múlttal kapcsolatos bármilyen állítást nem hangzatos kijelentésekkel, hanem csakis tudományos tényekkel lehet igazolni. Erre egy nappal az ominózus beszéd elhangzása után figyelmeztettem a miniszterelnököt.

O Kapott is hideget-meleget Robert Fico miniszterelnöktől, Marek Madarič kulturális minisztertől, de még harminckét szlovák történésztől, régésztől, nyelvésztől, akik közös nyilatkozatukban egybehangzóan azt bizonygatták, hogy saját nézeteit akarja másokra erőltetni, ráadásul nem is a Nagymorva Birodalom a kutatási területe. Mit szólt ehhez az egészfrontos letámadáshoz?

– Bírálóimnak mindössze abban van igazuk, hogy valóban a 19. századi, történelmi multietnikus Magyarország a legfőbb kutatási területem. De ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy ne ismerném a Nagymorva Birodalommal kapcsolatos szakirodalmat. Ezért teljes meggyőződéssel kijelenthetem, hogy egyetlen mértékadó hazai vagy külföldi kutató sem használta az „ősszlovák” megnevezést. A fejedelemségben a szlovákok és más nemzetek elődei éltek. Olyan új tudományos kutatásokról sem tudok, amelyek ennek a ténynek a módosítását indokolttá tennék. Ezért a fellángolt vita nem szakmai, hanem ideológiai jellegű. Ebben pedig engem leginkább az háborít fel, hogy a politika ismét igyekszik beletenyerelni a történészek függetlenségébe, megszabni nekik, mivel foglalkozzanak. Ilyen próbálkozásokkal torkig voltunk a letűnt rezsimben, semmiképpen sem engedhetjük meg feltámasztásukat.

O A nyilatkozat szerint akadnak olyan kollégái, akik ezt nem is veszik rossz néven...

– Nemcsak nálunk akadnak olyan történészek, akik nem vetkőzték le a tizenkilencedik századi szemléletmódot. Azt bizonygatják, hogy ki telepedett le hamarabb a Kárpát-medencében. Mert annak szerintük nagyobb előjogai vannak. A mai Európa már szerencsére túljutott ezen a romantikus, nacionalista szemléletmódon.

O Nemcsak a fentebb említett nyilatkozat, hanem egyéb megnyilvánulások is jelzik, hogy a szlovák történészek és politikusok közül elég sokan még nem. Újra hallani a szlovákság ezeréves magyar elnyomásáról. A pozsonyi kulturális miniszter nemrég azt is tagadta, hogy a második világháború után a csehszlovákiai magyarokat meghurcolták. Ilyen messze lennénk napjaink Európájától?

– A mértékadó magyar és szlovák történészek semmiképpen. Vannak köztünk is lényeges nézetkülönbségek, de korrekt a kapcsolatunk, eredményesen működik a szlovák-magyar történész vegyesbizottság.

O Ennek ellenére máig nem jelent meg az a szlovák-magyar közös történelemkönyv, amelyet tavaly pozsonyi megbeszélésük során Gyurcsány Ferenc és Robert Fico is szorgalmazott. Miért?

– Lényegesen közelebb kerültünk a könyv megszületéséhez. Ma már nem vitás, hogy semmiképpen sem beszélhetünk ezeréves magyar elnyomásról, amelyre még a jelenlegi szlovák Alkotmány bevezető része is céloz. A középkorban etnikai szlovákok éltek itt, fokozatosan formálódó azonosságtudattal, amelynek része volt az is, hogy a történelmi Magyarország polgárainak tartották magukat. Kiemelkedő példaként Bél Mátyást említhetem. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a tizenkilencedik század végén, majd a huszadik elején a magyar nemzetállami eszmék jegyében és nevében megvalósuló politikai törekvések miatt a szlovákság puszta léte veszélybe került, bezárták három gimnáziumukat, kulturális intézményeiket. Ezek cáfolhatatlan tények, miként a csehszlovákiai magyarság 1945 utáni kálváriája is, amit sokféleképpen, például a második világháború előzményeivel és következményeivel lehet magyarázni, de mindezek az érvek a tényeket nem változtatják meg.

O Maradtak még olyan neuralgikus pontok a magyar és szlovák történészek között, amelyek hátráltatják ennek a régóta várt kiadványnak a megjelentetését?

– Trianon megítélésében, továbbá az 1938 és 1948 közötti időszak értékelésében aligha lesz valamikor is teljes összhang közöttünk. De ettől még a közös történelemkönyv megjelenhet. Tagja vagyok a történelemkönyveket elemző nemzetközi szakbizottságnak és több más külföldi társaságnak is, ezért is jól ismerem a sokat emlegetett német-francia közös kiadványt. Abban a tankönyvben közlik a cáfolhatatlan tényeket, mellettük pedig a két ország történészeinek értelmezéseit és magyarázatait, amelyek gondolkodásra és saját vélemény kialakítására ösztönzik a fiatalokat és más olvasókat. Ilyen elv alapján születhet meg a közös szlovák-magyar történelemkönyv is. Vagyis lehetőséget nyújt egymás nézeteinek megismerésére, az értelmes párbeszédre, amely szerintem a valódi demokrácia legfontosabb jellemzője és értéke, nem pedig pusztán csak az általános választójog.

O Ha már a német-francia példánál tartunk, akkor véleménye szerint a két nemzet megbékélése szolgálhat-e modellként a régóta szorgalmazott és várt, hasonló szlovák-magyar közeledéshez?

– Határozott igen a válaszom, azzal a megjegyzéssel, hogy a nyugati folyamatot két államférfi indította el, azután csatlakoztak hozzájuk az értelmiségiek, fontos szerepet vállaltak az oktatásügy képviselői és más szakemberek, s mindannyiuknak köszönhetően a polgárok is fokozatosan ráébredtek, hogy a viszálykodásnál sokkal jobb a jószomszédság. Térségünkben ezt a tételt főleg az európai értékrendet valló értelmiségiek és polgárok csoportja vallja. Nem látok viszont a jelenlegi politikai porondon egyetlen szlovák vagy magyar államférfit sem. Ezért a különböző nekirugaszkodások és bizonyos értelmiségi csoportok próbálkozásai ellenére még mindig amolyan hosszú távú folyamatnak érzem azt, amíg az óhajtól eljutunk a tényleges szlovák-magyar megbékéléshez.

Szilvássy József