Em­be­rek a Te­le­ki ut­cá­ból (2.)

A fér­fi­ak a kö­ze­li gyá­rak­ban dol­goz­tak, volt aki a Par­ti­zán mel­let­ti trak­to­rál­lo­má­son. Ipa­ro­sok is lak­tak az ut­cá­ban. Festő, asz­ta­los, vil­lany­sze­relő, kár­pi­tos, susz­ter, aki ló­szer­szá­mo­kat is ja­ví­tott, la­ka­tos, bol­tos, üve­ges, var­ró­gép­ja­ví­tó. A má­sik ol­da­lon a var­rónő Sá­ri­ka né­ni, aki a leg­szebb bá­li ru­há­kat varr­ta. A nagy ház­ban (Os­ve­ta) pe­dig a jó­sá­gos öreg Ha­bart dok­tor bá­csi. Ott volt a ren­delője is. A nők ve­zet­ték a ház­tar­tást, ne­vel­ték a gyer­me­ke­i­ket, és min­dent be­vál­lal­tak, ami­vel le­he­tett egy kis pénzt ke­res­ni. Há­rom mű­szak­ban dol­goz­tak a lek­vár­gyár­ban nyá­ron a sze­zon­ban. Tar­tot­tak bir­kát, disz­nót, há­zi szár­nya­so­kat, nyu­lat, volt te­hén is egy csa­lád­nál. Egy­szer va­la­ki megp­ró­bál­ko­zott se­lyem­her­nyó-te­nyész­tés­sel. Eper­le­ve­let kap­tak. Na­gyon un­do­rí­tó­ak vol­tak,  ahogy rág­ták a le­ve­le­ket. A ku­tak­ból jó­í­zü tisz­ta víz folyt, a ker­tek­ben csak a szőlőt per­me­tez­ték kék­gá­lic­cal. Meg­ter­mett a zöld­ség, gyü­mölcs a na­gyobb tel­ke­ken. Né­hány ház­ban már volt ve­ze­té­kes víz, fürdőszo­ba. A vá­ro­si víz­ve­ze­té­ket a hat­va­nas évek ele­jén ve­zet­ték az ut­cá­ba. Az asszo­nyok se­gítőké­szek vol­tak, me­g­osz­tot­ták a má­sik­kal azt a ke­ve­set, ami­jük volt. A fér­fi­ak, az ipa­ro­sok sok­szor csak jó szó­ért se­gí­tet­tek a má­si­kon. „Se­gí­tett a fe­le­sé­gem­nek és nem fo­ga­dott el sem­mit.“ A sze­gény­ség össze­tar­tó erő. Az öt­ve­nes évek ele­jén a hús­gyár ri­nyi te­le­pe ki­ad­ta a ka­csá­kat, li­bá­kat tö­més­re, hogy kon­ku­rál­ni tud­jon a hús­gyá­ri ter­mék a há­zi szár­nya­sok­kal. Csak­nem az egész ut­ca asszo­nyai li­bát, ka­csát töm­tek né­mi ap­ró­pén­zért. Na­gya­nyám és anyám is. Megp­ró­bál­tam én is öté­ve­sen. Nem volt könnyű! Rá kel­lettt ül­nöm sze­gény ka­csá­ra, ne­hogy el­sza­ba­dul­jon. (Nyu­gi, a ka­csa me­g­úsz­ta.) Ne­megy­szer fél­re­nyel­ték a sze­met, ful­la­doz­tak. Olyan­kor sza­lad­tak az asszo­nyok a szom­széd­ba, Grün­feld né­ni­hez, ő volt a li­ba- és ka­csa­gé­gék or­vo­sa. Pár perc alatt meg­sza­ba­dí­tot­ta őket a fél­re­nyelt ku­ko­ri­ca­szemtől. Grün­fel­dék: a szo­mo­rú idős há­zas­pár. Meg­jár­ták a pok­lot, egy lá­nyuk ma­radt élet­ben a sok gye­rek kö­zül, az is Bu­da­pes­ten élt. Pén­tek es­tén­ként a szom­szé­d­asszony me­le­gí­tet­te a va­cso­rá­ju­kat, né­ha be­hív­tak en­gem, hogy olt­sam le a vil­lanyt a kony­há­juk­ban. Las­san meg­ta­nul­tam a szo­ká­sa­i­kat, és tisz­te­let­ben tar­tot­tam őket. Ami­kor később az Un­gár gye­re­kek­kel ba­rát­koz­tam, már ter­mé­sze­tes volt, hogy má­sok a szo­ká­sa­ik. Sok gye­rek la­kott az ut­cá­ban. A kas­tély előtt volt egy kis fü­ves rész (a ré­gi ké­pe­ken lát­szik), ott ját­szot­tunk. Meg a len­gyár fe­lé.  Most egy új­sá­gos­bo­dé van ott, ad­dig ter­jedt a rét. Ko­szo­rút kö­töt­tünk pity­pang­ból meg nyak­lán­cot fűztünk a szá­rá­ból. A na­gyobb lá­nyok ki­ül­tek ba­ba­ru­hát varr­ni. A fa­te­lep a kas­tély meg a len­gyár kö­zött volt, mö­göt­te a len­gyá­ri mun­kás­la­ká­sok­kal. Sza­lad­gál­tunk a fa­ra­ká­sok la­bi­rin­tu­sá­ban. Mi­kor később is­ko­lás­ként elol­vas­tam a Pál ut­cai fi­ú­kat, kép­ze­le­tem­ben me­ge­le­ve­ne­dett a grund a fa­te­le­pen. Az­tán tör­tént egy tra­gé­dia. A len­gyár­ba a fa­te­lep meg a kas­tély­ke­rí­tés kö­zött ve­ze­tett a lejtős út. Egy öté­ves kis­lány a len­gyá­ri la­ká­sok­ból rol­le­ré­vel alá­csú­szott a len­nel vagy ken­der­rel meg­ra­kott sze­kér­nek. El­vit­tek a te­me­té­sé­re, utá­na be­zár­tak a szűk ud­var­ba. Az én szív­bé­li fáj­dal­mam Cza­fi­kék ud­va­rá­ban lak­tak Li­na né­ni­ék, a pót­ma­má­mék (az­tán köl­töz­tek to­vább Vé­sey ház, Csil­lag ut­ca, Fučík ut­ca). Sok­szor me­g­áll­tunk ná­luk anyám­mal út­ban ha­za­fe­lé a bolt­ból. Ná­luk vol­tam, ha meg­be­te­ged­tem. Egy ilyen al­ka­lom­mal uzson­ná­ra ké­szü­lődtek. Cza­fik né­ni meg­szá­mol­ta a gye­re­ke­ket. Ne­ki ak­kor négy uno­ká­ja volt, mi le­het­tünk vagy nyol­can az ud­var­ban. Annyi sze­let zsí­ros­ ke­nye­ret kent, hogy min­d­e­gyik­nek jus­son, nem szá­mí­tott hogy má­sé az a gye­rek. Már ép­pen el­ké­szült, mi­kor anyám ha­za­fe­lé in­dult. Nyúj­tot­ta fe­lém a ke­nye­ret és nem volt sza­bad el­fo­gad­nom, anyám nem en­ged­te. Egy gye­rek vol­tam, ne­kem több jut, nem il­lik el­fo­gad­nom sem­mit. Er­re ta­ní­tott. Vé­gig­sír­tam az egész utat ha­za­fe­lé azért a zsí­ros ­ke­nyé­rért, hi­á­ba kap­tam ott­hon má­si­kat, a Cza­fik né­ni ke­nye­rét si­rat­tam, amit annyi sze­re­tet­tel nyúj­tott fe­lém... A Ba­la­sov té­ri új la­kó­te­le­pen még nem volt be­ve­zet­ve a te­le­fon­ká­bel, sen­ki­nek nem volt te­le­fon­ja, nem volt ut­cai vi­lá­gí­tás. Cza­fik né­ni uno­ká­já­nak, Ti­bi­nek kö­szön­het­tem, hogy azon a fa­gyos feb­ru­á­ri éj­sza­kán időben el­ju­tot­tam a kór­ház­ba...