Öl­döklő tu­rul

Eső, már­ci­us 14., Du­na­szer­da­hely. Mu­száj azt gon­dol­nom, egy ter­mé­keny­sé­gi szer­tar­tás ré­sze­se va­gyok, hogy vá­ro­sunk polgárának, Lip­csey György­nek sze­gett szár­nyú tu­rul­ja egy fal­li­kus jel­kép, ami­hez hoz­zá jön még a ko­szo­rú­zás s az ál­dá­sos ma­gyar eső. Más­sal nem tu­dom ma­gya­ráz­ni ugya­nis, hogy mi vet­te el az ün­nep­ség fő szó­no­ká­nak az eszét.   De ha­lad­junk sor­já­ban. A he­lyi kul­túr­ház lépcsőin fel­so­ra­ko­zik a nem­ze­ti ti­ze­negy és a cse­re­já­té­ko­sok, olyan vá­lo­ga­tott ta­gok­kal, mint pél­dá­ul Páz­mány Pé­ter, Zi­rig Fe­renc, Ibo­lya Oli­vér s a jobb szé­len Kvar­da Jó­zsef, s még at­tól is jobb­ra Hru­bík Bé­la.  A meccset nem bíz­zák a vé­let­len­re. Rög­tön az ele­jén meg­tud­juk, hogy ők a pél­da­ké­pek, őket kel­le­ne kö­vet­nünk. Hát ne­kem va­la­hogy nem aka­ró­zik… Pol­gár­mes­te­rünk ar­ra is ki­tér, hogy a pe­da­gó­gu­sok­nak a ma­gas­ban a he­lyük, ma­gas­ba tar­tott lo­bo­gó­val, hogy száz év múl­va is le­hes­sen ilyen ün­nep­ség. Pl. én már jövőre se sze­ret­nék ilyet. Főleg a vá­ros pén­zén.  Nincs az­zal sem­mi baj, ahogy Vá­rady La­jos, a po­zso­nyi ma­gyar nagy­kö­vet főta­ná­cso­sa be­szél az ün­nepről, az sem gond, hogy fel­csen­dül­nek a jól meg­szo­kott da­lok, bár utób­bi­ak túl­zott pá­to­szá­tól és di­let­táns előadás­mód­já­tól ki­ráz a hi­deg, s a ko­szo­rú­zók­nak egy kis­vá­ros­hoz mér­ten egy köz­pon­ti moszk­vai ün­nep­sé­get is ma­ga­san verő lét­szá­ma is rend­ben. Ki­bír­juk.  De hogy mi­nek en­ged­nek szó­hoz egy olyan em­bert, aki­nek a gon­dol­ko­dá­sát kb. két­száz év­vel előzi a je­len? Hru­bík Bé­la pil­la­na­tok alatt csa­ta­tér­ré vál­toz­tat­ta a Kár­pát-me­den­cét, s har­cát nem­csak az „ide­ge­nek” el­len hir­det­te meg, ha­nem min­den más­képp gon­dol­ko­dó el­len is.  A ma­gyar hon­véd­sé­gen kí­vül fel­vo­nul­tat­ta per­sze e be­széd­mód jól is­mert jel­sza­va­it, mint pél­dá­ul az „er­köl­csi rom­lás”  vagy az „egy­ség”.  Ez az el­já­rás amel­lett, hogy bu­ta, unal­mas is. Hru­bí­kot annyi­ra el­va­kí­tot­ta a harc, hogy ma­gyar kard­ját egy szá­má­ra sem várt hu­szár­vá­gás­sal pél­dá­ul Ró­bert Fi­co kor­má­nya új saj­tó­tör­vé­nyé­nek vé­del­mé­ben is fel­hasz­nál­ta, mi­köz­ben va­ló­színűleg egy li­be­rá­lis pub­li­cis­ták nél­kü­li szebb, a fé­le­le­mig egy­sé­ges vi­lág le­be­gett a sze­me előtt.  A re­ni­ten­sek szá­má­ra min­dezt egy eset­le­ges ku­ko­ri­cás­ban lelt ha­lál ré­mé­vel tet­te hang­sú­lyo­sab­bá.  Az­tán már csak iro­ni­kus gesz­tus­ként ért­het­te az em­ber, mi­kor a Fel­vi­dé­ki Rock­szín­ház éne­ke­sei öb­lös gyo­mor­han­gon be­le­ü­völ­töt­ték az esőbe, fe­li­déz­ve azt a bi­zo­nyos ti­zen­két pon­tot, hogy „Akar­já­tok-e a saj­tó sza­bad­sá­gát?”  Azt hi­szem, hi­á­ba a mél­tat­lan­ko­dás, ilyen gyűlö­let­be­széd  után jó­ér­zésű em­ber jog­gal ke­rül­ni fog­ja az eh­hez ha­son­ló ren­dez­vé­nye­ket, amíg di­let­táns szó­no­kok re­me­kel­nek majd azo­kon…  Min­den bi­zonnyal, so­kak előtt is­mert Lu­is Bu­nu­el Öl­döklő an­gyal című film­je, ami­ben egy jó­mó­dú tár­sa­ság va­la­mi­lyen ti­tok­za­tos ok­nál fog­va hosszú ide­ig nem bír ki­men­ni egy he­lyi­ségből, aho­vá egy ope­ra­előadás után be­tér­tek.  Va­la­mi ha­son­lót érez­tem Hru­bík Bé­la be­zárt gon­do­la­ta­it hall­gat­va, ta­lán túl so­kat vol­tak már össze­zár­va a tu­rul­ma­dár­ral egy ka­lit­ká­ban.