Hazám és „hazám!“

A fenti címmel írt 1915-ben egy rövid, ám annál fajsúlyosabb cikket a Nyugatba Karinthy Frigyes. Az író már akkor undorodott attól a jelenségtől, amely ma már szinte hivatalos kultúraként prezentálja önmagát, de lényegét tekintve nem más, mint hazafiaskodó, kokárdás giccs, nemzetieskedő maszlag és politikai propaganda.

Mostanság, amikor nemzeti ünnepeinket jó magyar és rossz magyar- alapon sajátítják ki, amikor politikai és pártérdekek mentén osztályoznak embereket, amikor – egyfajta virtuális „igazmagyarság-mérőt” nemzetiszín korbácsként használva – megszabják, hogy ki koszorúzhat március idusán és ki nem, végül, de nem utolsó sorban pedig a totális elhülyülés apoteózisaként nagykövetek dorongolnak le publicistákat, stílus- és ízlésrendőrségként, érdemes okulni Karinthy cikkéből.  

A humor és a groteszk nagyágyúja ebben az írásában a petőfieskedőket állítja pellengérre, azokat a fűzfapoétákat, akik tehetség és saját gondolat híján Petőfit csak utánozni tudták, de mivel költészetének lényegét sose értették meg, kezük alól csak elfuserált honfibú-líra, tömegcikként ontott hazug hazafiság és elmezavarként is felfogható, tüntető nemzetimádat került ki. Karinthyt különösen az háborította fel, hogy 1915-ben, háborús viszonyok közt ismét akadtak olyanok, akik ezt a pántlikás moslékot propagandaként a frontra exportálják, hogy ott a szerencsétlen magyar bakák ezt szellemi táplálékként fogyasszák el, sőt, lehetőleg azonosuljanak vele…

„Arról nem is beszélek, hogy abba a szemérmetlen kotyvalékba, amit ezek az urak szellemi táplálékként  gyártanak a szövetséges államok katonájának: negyvennyolcas honvédek feldarabolt csizmatalpát, kandirozott talpramagyart, és kuruc népdal-törmeléket aprítanak bele, hogy zamatosabb legyen- higgyük el nekik, hogy ezt nem gonoszságból csak butaságból teszik, s hogy a „haza“ szót nem politikai értelemben használják, hanem egy változatlan és politikai áramlatoktól független eszmét értenek alatta, melynek mindegy, ki ellen és ki mellett harcolok. De az ezerkilencszáztizennégyes világháború katonája nem gimnazista, akinek elég, ha egy ilyen szóról „hazám!“ annyit tud, hogy vocativusban van – és nem hisztériás holdvilágnyaló, akinek elég, ha erre a kérdésre „mi az én hazám?“ egy szép, szomorú arcú nőt festenek le, pajzsra támaszkodva, akinek olyan szép kék a szeme, hogy az ember három hétig juhászkutya lenne a kedvéért“ – ostorozza a hazaffyaskodókat Karinthy, aki tudja, mit szenvednek a katonák, épp ezért megalázónak és felháborítónak tartja, hogy hülyének nézzék őket. Az író szerint a lövészárkok katonájának „senki se mondja, hogy a haza egy tőrrel átszúrt szív, vagy egy oltár, amit a szívben emeltem: - mert ő tudja, hogy a haza barna föld és kék víz- a haza sok ház, sok legelő és sok ember- és köztük ő, ő maga – ő maga is egy kis darab haza. Őt ne kényszerítsék, hogy verset szavaljon a hazáról –sajátmagáról nem szavalhat az ember szerelmes verset, ugye? – a haza sohase hencegett és soha nem dicsekedett.“

Pontos, metsző látlelet, remek sorok. És a magyar irodalom egyik legzseniálisabb alkotója az írástudókat erre is figyelmezteti: „Örülj az erőknek, amiket útravalóul adott fajtád, - de ne felejtsd el, hogy mire adta, a nemzeti földből felszívott nedveket nem muszáj okvetlenül piros-fehér-zöld pántlika alakjában kihúzni a szájadon, két perc múlva, mint a csepűrágó teszi.“  Más útja van az erőknek, folytatja Karinthy, ez az út pedig a művészetben az egyetemesség felé visz, az az emberség felé. Azok felé a dolgok felé, melyek örökérvényűek az irodalomban is, mindenfajta póz, pátosz és bombasztikus frázisok nélkül is.

A haza nem egy hiszterikus női vámpír, a rémregényekből, akiért meg kell halni, hogy az ember megéljen belőle – állapítja meg Karinthy.

Maximum azoknak, akik a propagandát keverik a kultúrával, a művészet abszolút értékének kizárólag a nemzetieskedést hiszik, a fülsértően harsogó hazafiságot, a dolmányos-mentés csinnadrattát. Az efféle zombikról Karinthy legjobb barátja, Kosztolányi Dezső írta le, hogy „Szerintük A megfagyott gyermek például megható költemény, mert egy megfagyott gyermekről szól. Általában a megfagyott gyermekek olyan meghatóak. Már maga a gyermek is megható. Még meghatóbb az a gyermek, aki meg van fagyva. Az aki rossz lányokról ír, erkölcstelen író, aki zászlóanyákról ír, az erkölcsös író. Férfias költő pedig , aki körülbelül így ír: „Zúgó, csikorgó, dörgő zivatar…“ Vagy kertelés nélkül ezt dalolja: „Férfibánat nyomja férfiszívemet..“

Nem állhatjuk meg röhögés nélkül. Ám az efféle droidokból ma is több van a kelleténél, és ez a velejéig hazug nyárspolgári kultúrszemlélet, ez a viceházmester- esztétika ma is, azaz 2012-ben is tombol, sőt állami segédlettel és hátszéllel. Sőt a Paraméter kommentelői közt is tucatjával akadnak kenetteljesen kioktató dilettánsok, amatőr széplelkek, akik egy-egy vaskosabb kifejezés olvastán szívecskéjükhöz kapnak, mert ahh, micsoda stílus, és piha, és fujjj – holott tán egyetlen könyvet sem olvastak el életükben. De magyarkodni, nna, azt piszkosul tudnak.

Van rájuk ellenszer: ki kell kacagni őket.

 

  hozzászólás