Kaptam egy levelet

„Elnézését kérem,hogy ismeretlenül írok.nem ismerjük egymást,de régóta meg szeretném kérdezni Öntől,hogy mikor kezdődtek a hajproblémái,és hogyan sikerült elfogadni a kopaszságot.Nekem is öt éve kihullott az összes hajam,azóta nem is nőtt ki.Semmilyen szervi bajom nincs.Nagyon megköszönném ha venné zaklatásnak kérdéseim,és pár szóban válaszolna. Előre is köszönöm,üdvözlettel…”

Megindított a kérdés, és úgy döntöttem,nyilvánosan válaszolom meg,hátha  másokat is érinthet.

A barátom és az anatómia tanár szerint a hajazat csak egy dizájnelem. Most mondod???!!!

Nyolcévesen jelent meg  az első kopasz  folt a tarkómon. Nagy ijedtség, kapkodás, és kezdetét vette a kálvária. Minden lehetséges procedúrát végigcsináltam itthon és külföldön. Külföldön!!! Szóval Magyarországon. Apám felkutatta az akkori legjobb orvosokat, minisztériumi engedélyt szerzett, hogy havonta járhassunk  kezelésre- aki emlékszik, tudja,hogy volt idő, amikor évente kétszer mehettünk át a határon.

Tizenhárom voltam,amikor az első parókám elkészült,úgy kellett csináltatni, a fodrászatban félre tették a nagyobb tincseket,vinni kellett a parókáshoz, ha valami szebbet szerettünk volna. Hát persze hogy szebbet szerettem volna, hosszú hajút, mint amilyen volt azelőtt. Sokat elmélkedtem utólag visszatekintve, vajon mit tettem volna a szüleim helyében. Nyilvánvalóan védeni akartak , a gyerek közösség kíméletlen és kegyetlen, kinevetnek,megaláznak( nem úgy mint a felnőtt ugyi ). Legalább ne lógjak ki annyira a sorból,meg hát kislány vagyok, fiúzni is jó lenne lassan. Igen, első ránézésre nagyon úgy nézett ki,mint egy haj. 3 perc után meg már úgy,mint egy paróka. Sajnos úgy érzem,nem tudtak ezzel megvédeni semmitől. Hiszen az osztályban, a folyosón nekem kellett végig sétálnom,tornaórán leszorítani gumival –persze néha így is lecsúszott. le is tépték ,mert vicces. Csak egyszer.

Addig rúgtam,amig értem. Meg kellett harcolnom a közösségben magamért,és meg kellet harcoljak önmagammal is .Mert amíg a hydrocortisont szúrták a fejembe, 6 hét után kinőtt,de állandóan azt kutattam a fejemen, hol kezd el újra hullani. Ez rosszabb volt bárminél. Tizennyolc évesen elhatároztam,hogy nem szedek több hormont –ez már az én ösztönös döntésem volt,apám minden érve ellenére. Persze ebben az időben a sok hormon megtette a hatását és szép hosszú fekete hajam volt. Férjhez is mentem ügyesen :) Az első gyerek után mind kihullott,és megint paróka.2003 tájékán kezdtem el jógázni, az volt az első közösség,a családon és a barátokon kívül,ahol kopaszon láttak. Akkor döbbentem rá,hogy ez az elfogadás cucc belőlem kell hogy jöjjön, amint én elfogadom a tényt, mindenki másnak természetes lesz. Feltettem a kérdést,miért kéne úgy tenni,mintha lenne,miközben nincs. Becsapom magamat és a környezetemet is. A jóga felgyorsítja és felszínre hozza a bennünk zajló folyamatokat ,ezért a körülöttünk élőknek néha furcsa ezekkel szembesülni,amikor tényként közlünk valamit,ami már évek óta érik bennünk. Olyankor kiderül az is, vajon bennük ott van-e az elfogadás.

Amikor közöltem a férjemmel,hogy az utcán,üzletben,hivatalban-kendőben fogok járni, kicsit megijedt. Féltett,betegnek hisznek majd… Nem érdekel,ki mit hisz,ki mit gondol,elegem van a képmutatásból. A külsőség, a látszat meglegyen,hogy belül mi zajlik igazából nem érdekes?  Meddig még ez az álca,harc,hiszen nem változik semmi,csak bántom magamat vele, meg azt is,akivel szembe találkozom az utcán.Az első kontaktus hazugsággal indul. Ha a Jóistennek ez a terve velem,hogy így kell megéljem a nőiségemet,alázattal és méltósággal elfogadom. Állok elébe. Egészséges vagyok,egészséges a családom. Kell ennél több? Ez csak egy felesleges probléma .Ja, és csináltatnék a fejemre egy tetkót. Istenem,csak azt ne! Szép lett.

Szóval így. Dióhéjban. Felmerül viszont a kérdés,hol van az a pont,amikor nem kell tovább harcolnuk,hogy mutatja meg magát,milyen jelekkel,hogy hékás,ne erőlködj,nem vezet sehová. A szüleim nem adták fel,persze,megértem,azt szerették volna,hogy meggyógyuljak. Viszont lehet,jobban tették volna,ha azt erősítik bennem,úgy,ahogy vagyok álljak ki magamért és ne álcázzak semmit.Az elején nehezebb lett volna bizonyára mindenkinek,tán még nekik is.  Ma már tudom,dupla,tripla feladat volt ezt így végigcsinálni.

Nehéz kérdés, tudom, de az elfojtás,az önbecsülés hiánya sokkal károsabb az egészségre,  mint a gyógyszerek,amikkel kompenzálni próbáljuk ezeknek a lelki folyamatoknak a következményeit.Azt hiszem, ezt a témát még csak érintettem ,van még bőven benne kibeszélni való...majd eccer :)

Szeretettel

ági

 

  hozzászólás