Nem igaz, hogy vé­ge…

A la­ká­som  előtt par­kol­nak, kö­zel a szín­ház. Né­gyen a fó­ru­mo­zók kö­zül, még fi­a­ta­lok, gye­re­kek. Elin­dul­nuk ti­zen­ket­ten a szin­ház fe­lé. Már el­múlt ti­-  ze­negy pár perc­cel, de időben ér­ke­zünk, még nem kezdődött el.  A hang­szó­ró­ból At­ti­la ver­set mond. Még pár perc. Nem igaz, hogy vé­ge... szól a dal, és el­kezdődik az ün­nep­ség. Még sze­me­reg. A sok esernyőtől nem so­kat lá­tok.  Jön­nek sor­ban a szó­no­kok. Mi­vel későn ér­kez­tünk, há­tul ál­lunk. Mö­göt­tünk Pal­csó To­mi, pár lé­pés­re Tro­kán Pé­ter. Ko­váts Adél egy csí­kos kö­tött sap­ká­ban fe­lállt a vi­rá­gá­gyá­sok mel­let­ti be­ton­ke­rí­tés­re, könnye­i­vel küsz­köd­ve olyan em­be­ri... Szét­nyí­lik a sor, de a sze­m-ü­ve­ges úr me­gáll há­tul. Az utol­só szó­nok, Eper­jes Ká­roly. Vár­ja, míg sor­ra ke­rül. A csa­lád ké­ré­sé­re van itt. Ki­áll, és pa­pír nél­kül mond­ja el gon­do­la­ta­it ér­zé­se­it.  Nem volt At­ti­la köz­vet­len ba­rát­ja. Eper­jes Ká­roly se­gít­sé­gé­nek volt kö­szön­hető, hogy az agy­se­bész adott még egy na­pot At­ti­lá­nak, s hogy At­ti­la mél­tó­képp tá­voz­has­son, min­dez, hát ezért...  Nem­csák Ká­roly és Stohl And­rás le­lep­le­zik a szob­rot.  Vár­sze­gi Aszt­rik főapát me­gáld­ja. Köz­ben ki­sü­tött a nap. Las­san vé­get ér az ün­nep­ség. Sok a ma­gya­ror­szá­gi rend­szá­mú ko­csi. Nincs ha­tá­ron in­nen és ha­tá­ron túl. Csak em­be­rek van­nak, ma­gya­rok...  So­ká­ig szem­lé­lem kö­zelről a szob­rot. Nem a meg­lett fér­fit áb­rá­zol­ja. Igen, a te­kin­te­te. Ez az a fiú, akit me­gis­mer­tem a het­ve­nes évek­ben. Most szob­ra van. Mi­lyen hi­he­tet­len.  In­du­lok ha­za­fe­lé. Stohl Bu­ci ne­ki­szo­rít­va a szín­ház fa­lá­nak. Egy csa­pat nő és gye­rek va­dul fény­ké­pe­zi őt a mo­bil­já­val.  Egy­re Csi­csó Pé­ter­nek, a szo­bor­bi­zott­ság el­nö­ké­nek a sza­vai csen­ge­nek a fü­lem­ben At­ti­la em­ber­sé­géről, ha­za­sze­re­te­téről és a lo­vag­ke­resztről, amit ak­kor, 2005-ben nem fo­ga­dott el at­tól a ma­gyar kor­mány­tól, azok­tól, akik 2004. dec 5-én meg­ta­gad­tak ben­nün­ket és fel­lá­zí­tot­ták az anya­or­szá­gi­a­kat el­le­nünk.  2005. au­gusz­tus 22.  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁGI ÉRDEMREND lo­vag­ke­reszt­je pol­gá­ri ta­go­za­ta: szín­pa­di és film­sze­re­pek nagy nép­szerűség­nek ör­vendő, em­lé­ke­ze­tes meg­for­má­lá­sá­ért Ka­szás At­ti­lá­nak, a Nem­ze­ti Szín­ház Já­szai Ma­ri-dí­jas szín-művé­szé­nek. Film­sze­re­pek: Ér­zé­kek is­ko­lá­ja, Hukk­le, Üveg­fal.  Ma­gunk­ra ma­rad­tunk. Alul­ról kell épít­kez­nünk. Épí­te­ni a kap­cso­la­to­kat em­ber és em­ber kö­zött, ak­kor ta­lán tú­lél­jük. Ez a  dé­lelőtt egy szép pél­dá­ja volt en­nek a kap­cso­lat­te­rem­tés­nek. Hisz egyek va­gyunk, már a tú­lol­da­lon is ér­tik... At­ti­la, ezt is kö­szön­jük ne­ked.