Me­sék a Te­le­ki ut­cá­ból

Te­hát mi­lyen is volt az a Te­le­ki ut­ca az öt­ve­nes hat­va­nas évek­ben, kik lak­tak ott?  Egy­szerű be­csü­le­tes mun­ká­sem­be­rek, jó­szívű asszo­nyok. Ha be­csu­kom a sze­mem, lá­tom az egész ut­cát, főleg a mi ol­da­lun­kat: Grün­fel­dék, Kor­no­sék, Kál­má­nék, mi, Un­gá­rék, Ba­á­nék, En­ge­lék; az ud­var­ban Len­ke né­ni, a ze­ne­ta­nárnő, a há­rom Pálffy test­vér és Ta­ká­csék. Ta­kács bá­csi asz­ta­losműhe­lye, a friss for­gács sza­ga. P. Mi­ki­nek volt egy pi­ci gya­lu­ja, ha jó vol­tam, köl­csö­nad­ta és én is „dol­goz­hat­tam“. Pa­u­la né­ni a cso­dá­la­tos sü­te­mé­nye­i­vel. Bí­ró­ék és Hor­vát­hék egy ud­var­ban. Cza­fi­kék és két lá­nyuk csa­lád­juk­kal egy újon­nan épült iker­ház­ban, az ud­var­ban a pót­ma­má­mék (Li­na né­ni és Gyu­la bá­csi). Ele­kék, ez is új ház volt, Pa­tass­yék: az öreg pos­tás bá­csi. Az­tán Csé­mi bá­csi műhe­lye (ló­szer­szá­mo­kat ja­ví­tott). Utá­na Mosch­ko­vi­csék, szin­tén nagy ud­var több la­kó­val. Na­ran­csi­kék, Holz­ne­rék, Mol­ná­rék. A sar­kon még állt We­isz bá­csi kis élel­mi­szer­bolt­ja, szem­ben a mi me­se­bol­tunk­kal á­tló­san. A hosszú ud­va­rok­ban töb­ben is lak­tak, aki­ket már a fe­le­dés ho­má­lya fed (va­gyis jó len­ne, ha va­la­ki se­gí­te­ne ne­kem em­lé­kez­ni!).Van, aki a szer­da­he­lyi te­metőben, a ki­sa­bo­nyi­ban vagy a zsi­dó te­metőben nyug­szik. Van­nak, akik ki­ván­do­rol­tak, s van­nak, akik disszi­dál­tak. B.-ék tel­ke ha­tal­mas volt. Va­la­mi­kor ven­déglő volt ott kert­he­lyi­ség­gel. A Tü­kör ven­déglő. Amit nem a tü­körről, ha­nem Tü­körről, a tu­laj­do­nos­ról ne­vez­tek el. Előttük egy te­re­bé­lyes fa, azt re­bes­get­ték az öre­gek, hogy va­la­mi­kor ott volt a vá­ros akasz­tó­fá­ja. Hát le­he­tett, mert szem­ben, a kas­tély mel­lett, volt egy na­gyobb ház, a volt já­rás­bí­ró­ság épü­le­te. Ezt me­sél­ték ne­kem. A mi ut­cánk­ban min­dig tör­tént va­la­mi. A szo­mo­rú te­me­té­si me­ne­tek. A szép, fe­ke­te bal­da­chi­nos hin­tó ezüst an­gyal­kák­kal, fe­ke­te lo­vak­kal. A nagy ro­ma te­me­té­sek. Fel­vo­nul­tak a ze­né­szek, az egész ro­ma né­pes­ség, és mu­zsi­ka­szó­val kí­sér­ték utol­só út­já­ra a ha­lot­tu­kat. Jól meg­ra­kott sze­ke­rek igye­kez­tek a lek­vár­gyár­ba. A cu­kor­bor­sót vit­ték, csak úgy bok­ros­tul, ahogy ki­tép­ték a földből. Az ut­ca­be­li gye­re­kek fu­tot­tak a sze­kér után, jól meg­dézs­mál­ták a ra­ko­mányt. Meg­volt a min­den­na­pi bor­só­le­ves. Az­tán a hí­res má­jus el­se­jék. A lek­vár­gyár meg a len­gyár mun­ká­sai előttünk bal­lag­tak ki a Fő ut­cá­ra. Az al­le­go­ri­kus ko­csik.  X. úr a len­gyár­ban volt por­tás. Ar­ról volt hí­res, hogy né­ha túl so­kat fan­tá­zi­ált, olyan­kor el­vit­ték őt egy kis pi­henőre (min­dig va­la­mi trük­kel, ki nem áll­hat­ta a mentőau­tót).  

– X. úr, a köz­tár­sa­sá­gi el­nö­künk ki­ne­vez­te önt az el­nö­ki re­zi­den­ci­á­ba főpor­tás­nak. X. úr fel­ké­szült. Cipősdo­boz­ba föl­det gyűjött, hogy csal­ló­kö­zi ma­gyar föld le­gyen a tal­pa alatt a messzi ide­gen­ben, Prá­gá­ban. Előállt az igaz­ga­tó tat­rap­lán­ja. – Urak előre, bo­lon­dok hát­ra – mond­ta X. úr, és elin­dul­tak. Csak Ba­zi­nig men­tek, az in­té­ze­tig... 

1952-ben vagy 1953-ban tör­tént, má­jus el­se­jén 

X. urat be­öl­töz­tet­ték Unc­le Sam­nek. Be­ül­tet­ték egy gu­mi­rád­lis ké­zi­ko­csi­ba, ke­zé­be ad­tak egy pó­lyás ba­bát – egy bá­but atom­bom­ba fe­l­i­rat­tal meg egy cu­mi­sü­ve­get. – Na egyél –mond­ta X. úr, és etet­te az „atom­bom­bát“. Na­gyon me­ga­lá­zó volt, de az öreg jol érez­te ma­gát a sze­re­pé­ben. 

X. úr ke­mény­ka­la­pot hor­dott, gomb­lyu­ká­ba min­dig friss vi­rá­got tűzött, fe­hér ka­más­lit vi­selt. Szép hosszú baj­szát fe­ke­té­re fes­tet­te és kac­ki­ás­ra pö­dör­te. Ba­jusz­kötőben jár­kált nap­köz­ben is kis előkert­jé­ben, ami te­le volt gyöngy­vi­rág­gal.  Ro­man­ti­kus lé­lek volt, akit nem ér­tett meg sen­ki.